- Tudnod kell, hogy az én közvetlen ősöm, nevezetesenaz ük-ük apám volt Nagy, vagy másképp Első Luigi. Nyughatatlan elme volt, sohasem elégedett meg azzal, amit készen kapott. Mindíg jobbítani akart, és a kávfőzés az élete volt. Jelmondata: "citius, altius, fortius" (latinul), amely magyarul annyit jelent, hogy "gyorsabban, magasabbra, bátrabban" azóta is a szívünkben él, bár az emberek lenyúlták, és valamilyen ompília, vagy olimpia nevű eseményük jelmondatává tették. De hát tudjuk milyenek az emberek, hát nem? A többiek is egyetértően kuncogtak. A nagypapa Timike arcára pillantott,és idegesen megrándult a bajsza.

- Ó bocsánat, egész elfelejtettem, hogy te is közéjük tartozol, annyira normális vagy!

- Semmi baj. - mondta Timike. Tudom, hogy nem rám gondoltál, mi már régi barátok vagyunk. Folytasd csak, nagyon érdekes -  és rámosolygott a nagyapóra.

- Szóval Ő fejlesztette ki többek között a frissen darált kávé közvetlen feldolgozását, inspirálta a nagynyomású kávégépek megalkotását, és végül, élete alkonyán, hosszú-hosszú kísérletezések után megalkotta az ÉLET KÁVÉ-ját. (Az élet kávéját, AZ ÉLET KÁVÉJÁT!!! suttogták izgatottan a többiek. Látszott, hogy már nem először hallják a történetet.)

- Nem tudjuk, hogy pontosan milyen lehetett ez a kávékeverék. Egyesek azt mondják, hogy aki megitta, csodálatos éleslátásra tett szert, és egy hétig sem kellett aludnia, mások szerint egy cseppje is újra működőképessé tudott tenni bármilyen öreg, elhasználódott kávéfőzőt, de ezt már sohasem tudhatjuk meg. Amint elkészült vele Nagy Luigi, megpihent, büszkén végigtekintett a m űvén és azt mondta:

-"Megalkottam a tökéletes kávét, minden kávék eszenciáját, soha senki sem múlhat felül! Ilyet még maga a kávéfőzők istene, OMNIA sem tudna főzni, ez a kávé ISTENI!"

- Ahogy az utolsó szót kimondta, érezte, hogy valami megváltozott a környezetében. Hirtelen elkezdett lehűlni a levegő, a fény elsötétedett. Kint tépett szélű, rongyos, sötét felhők takarták el a napot. Kövérek, feketék voltak, hamarosan éji sötétség ülte meg a tájat. Viharos szél kergette szét a kávécserjék leveleit, és egy perc sem telt bele, már szakadt is az eső, üvöltött az orkán, jég verte a fák ágait.

- Bent, ahol ük-ükapánk tartózkodott, annyira lehűlt a levegő, hogy dér lepte be a bútorokat. Egyszerre csak egy hosszú sóhajtás hallatszott, és a szoba közepén, a levegőben, megjelent egy fényes pont. Sebesen hízott, fénysugarak törtek elő belőle. Pörgött, forgott, változtatta a színét. Hideg lángnyelvek, páraszerű fénysugarak, illatos fények terítették be csakhamar a környezetét. Az ük-ükapa először csodálattal nézte. Ám egyszerre csak, egy csapásra, megváltozott a látvány. A fények sötétté, elkínzottá váltak, az illatok, mint bomló állaté, és a hangok, a HANGOK! Fülsüketítő csikorgás, nyöszörgés tört elő a gombből, mely hirtelen meghasadt, és kilépett belőle a Boszorkány! (A boszorkány, a boszorkány! - sutyorogták a többiek izgatottan.)

Borzalmas látvány volt. Sovány, csontos testén, durva vonású, kapmpósorrú fej ült. Mű-szőkített hajtincsei vadul lobogtak, szemében őrület fénye csillant. Egyik kezében egy kendővel letakart tévét, a másikban egy át nem adott lakás és kapukulcsot tartott.

- Végre, végre! - rikoltotta!Mennyit vártam erre, hogy elkészzüljön a Főzet! Te, kis buta kávéfőző! Hogy pont te hoztad létre, amit náladnál nagyobb elmék, egy élet munkájával sem bírtak megvalósítani! Azonnal add ide a receptet!

- Nem! - mondta ük-ük Luigi. - Orrod tőle fokhagymás, buta banya!! - mondta, mivel nemcsak ügyes, okos, hanem bátor, és kissé indulatos természetű is volt.

- Soha nem kapod meg tőlem a receptet, csak a holttestemen át!

A konyhában, ahol a kis kávéfőző élt, minden reggel nagy volt a sürgés-forgás. Ott voltak a szülei és rokonai, mind kávéfőzők, (a nagypapa egy öreg kotyogós, de jószívű, mindig vidám gőzt eregetett a szájából), a papája egy csillogó-villogó nagynyomású olaszkávé-főző, a mamája egy kedves hosszúkávé áztató. Ott voltak kávédarálóék, a bohókás víztisztító, a dörmögős tejforraló, és még sokan, a konyha lakói. Reggelente sürögtek forogtak, jókedvűen, hogy mire kisgazdájuk, Timi felébred, készen várja a finom, frissen főtt kávé. Enélkül Timike nem bírt felébredni, és mint egy aranyos kis denevér a nappali fényben, lepattant a bútorokról, mindenről.

Így éltek, az eszközök örültek, hogy finom kávéval várhatják kedvencüket, ő pedig örült, hogy ilyen hűséges barátai vannak.

Egy reggel, amikor kilépett álmosan hunyorogva a szobájából, valami furcsát érzett. Valami hiányzott. - Mi is ez, mi is lehet ez az érzés - gondolta, de mivel még nagyon álmos volt, nem tudta összeszedni a gondolatatit.

Hirtelen, mint villám csapott bele a felismerés: a konyhában csend volt. Hiányzott a megszokott reggeli sürgés forgás zaja, a kávédaráló kerepelő morgása, a víztisztító suhhanása, még csak a csepp-csepp-csepegés sem hallatszott, ahogy a hosszú kávé lefő. És a friss kávéillat! Hol a friss kávéillat?

Hirtelen mégjobban tágranyílt a szeme. A barátaim! Hol vannak, mi történt velük, hogy nem készül a finom reggeli kávé? És akkor meglátta őket. Búsan kornyadoztak a pult sarkában. Ha lehet egy kávéfőzőre azt mondani, hogy lekonyul a szája sarka, hát akkor rájuk ez bizonyosan állt.

- Mi történt veletek barátaim? - kérdezte Timike.

Az eddigi csend mégjobban elmélyült. Mindenki a kotyogós nagypapára nézett, aki megköszörülte a torkát, és így válaszolt:

- Hosszú történet ez kis gazdánk. Nem is kellene így látnod minket, eddig mindig sikerült elkerülnünk, hogy észrevedd a mi nagy gondunkat. De ma, január 26-a pont keddre esik. És az átok szerint, (az átok, az átok! suttogták a többiek,) amikor január 26-a keddre esik, nem rejthetjük tovább ami velünk történt, fel kell fednünk a valót.

- De hát mi történt? Tudok segíteni?

A kávéfőző nagypapa még keservesebb arcot vágott. Sorra ránézett a társaira, mintha megerősítést várna tőlük, először a vejére, a kis kávéfőző papájára, majd a lányára, a hosszúkávé-főzőre, és a többiekre sorban. Némelyikük csak megbiccentette a fejét, némelyikük halkan sóhajtott, a tejforraló reszelős hangon csak annyit mondott: -Mondhatod - ; de szemelláthatóan mind elszánták magukat.

A nagypapa nagy levegőt vett, kicsit remegősen sóhajtott, és belekezdett...

(folytatása jön :-)  )

Aszondja a konricsávó, hogy mink itten, nagyon lokálisak vagyunk, és ez így nem lesz jó. Globálisnak kell lennünk, nem ilyen helyi, elmaradottnak. Az már nem megy, nem szolgálja a cég érdekeit. Persze ezt úgy adja elő, hogy a mi érdekünk. "Növekednünk kell", mondja. Meg rotálni - azaz elhagyni a családot hetekre, hónapokra. És hogy (szigorúan a mi érdekünkben, persze) kiveri ezt belőlünk, még ha belegebedünk is. Persze hazudik, mert ez csak egy eszköz, ő is csak egy eszköz. Nem tudom, tudja-e.

Nahát, én lokális kisköcsög akarok lenni. Azokkal szemben felelősnek lenni, akikkel együtt vagyok, nem ismeretlen távoli valakikért. Akik nem is tudnak rólam, és le se pottyantanának.

Nyilván mindenki ezzel kezdi :-)